Klasszikus tánckör

A táncokat alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk - vannak standard és latin-amerikai táncok.

Standard táncok
(Angolkeringő, Bécsi keringő, Tangó, Foxtrott, Quickstep, Slowfox)

A legrégebbi standard tánc a keringő. Két fajtája ismeretes: a Bécsi keringő és az Angolkeringő, mely a húszas években alakult ki. A lágy, gyakran szentimentális zenére táncolt tánc a legharmonikusabb standard tánccá vált. Ma is szívesen táncolják rendezvények megnyitásaként.
A XIX. századig a keringő egyeduralma határozta meg a társasági táncéletet, mígnem a XX. század elején több tánc is bekerült Amerikából Európába. A modern táncok elterjesztésében nagy szerepet játszott a korabeli Párizs, ahol 1909-ben rendezték az első olyan táncvilágbajnokságot, melyen csak a legújabb táncokkal lehetett indulni.
Az I. világháború idején a táncokat betiltották Franciaországban és Németországban. Más volt a helyzet Angliában, ahol az Amerikából jött zenekarok szolgáltatták a zenét a tánchoz. A jazz elemek hatására megváltoztak a táncok, hisz alkalmazkodni kellett az új ritmushoz. Ezzel magyarázható, hogy a táncok klasszikus balett alapja egycsapásra feledésbe merült. Természetes mozgásformák terjedtek el, s a körtánc jelleget felváltották a haladó mozgások. Ebben az időben a Foxtrott aratta a legnagyobb sikert a bálokon.
1929-ben a “Nagy Konferencián” a Slowfoxot, a Quickstepet, az Angolkeringőt, a Tangót és a Blues táncokat standard táncokként rögzítették. Egyúttal meghatározták a táncok tempóit és figuráit. Ez a stílus érvényes a mai napig, melynek lényege a könnyed, dinamikus továbbhaladás.
1936-ban jelent meg Alex Moore táncbibliája, mely nagyban hozzájárult az új „Angol stílus” elterjesztéséhez.
1951-ben veszik fel a Bécsi keringőt a standard táncok közé, melyet egy német tánctanár, Paul Krebs, koreografált. A társas táncok közül ennek a táncnak van a legnagyobb hagyománya. Neve a német “walzen” (forogni, keringeni) szóból ered. Története egészen a XII.-XIII. századig nyúlik vissza, amikor is Németország déli részén és Ausztriában körtáncként táncolta a nép városban és falun egyaránt. 1750 körül fordult elő először a „walzen“ szó, mint táncforma egy bécsi vígjátékban.
A mai versenyprogramban standard táncokként az Angolkeringő, a Tangó, a Bécsi keringő, a Slowfox és a Quickstep szerepel.

Latin-amerikai táncok
(Samba, Rumba, Cha-Cha-Cha, Paso Doble, Jive, Mambo/Salsa)

A „latin-amerikai táncok” megnevezést kissé kritikus szemmel kell néznünk, hiszen a Jive az USA-ból származik, a Paso Doble pedig spanyol tánc. Az igazi latin-amerikai táncok (Samba, Rumba, Mambo) hazáját Afrikában kell keresnünk. A termékenységi, aratási, szerelmi táncoknál nagy hangsúlyt kap a testrészek izolációja. Külön mozog a csípő a kéztől, kifejezőbb a mozgás, s a törzs szinte egy helyben belső mozgást végez.
Az afrikai táncokat, mint kultúrörökséget a rabszolgák vitték magukkal világszerte.
Mivel Európában igen erős volt az Angliában stilizált „standard” tánc, és a „latin” tánc fajtaidegen volt, így csak a 20-as 30-as évek elején kóstolgatta az európai ember ezeket a táncokat.
Az 1950-es években beáramló amerikai zene honosítja meg Európában ezeket a táncokat. A szabadabb, kötetlenebb tánctartás, a csípő merészebb mozgása, a kötetlen táncirány, stb. mind felrúgják a „standard” táncok hagyományait. A latin táncokban a test és a kar fejezi ki a tánc mondanivalóját - a Rumba líráját, a Jive dinamikusságát, a Cha-cha játékosságát, a Paso temperamentumosságát. A ruha merészebb formát ölt.
Általában a latin mozgások nem sok teret igényelnek, így szűk tánctérben is táncolhatóak. Ezek alól kivétel a Paso Doble és a Samba.
A latin táncokat ritmusuk teszi oly népszerűvé ma is.