A
szentáldozás,
áldozás (lat. communion):
az Oltáriszentség vétele. - Az
ősegyházi kifejezése, a szentek
közösségét vagy a szent dolgokban, Jézus
testében és vérében való
részesedést jelölte.
Az elsőáldozás: az Oltáriszentség
első alkalommal történő vétele felnőttkeresztség esetén, illetve olyan 9 évét
betöltött gyermekek esetén, amikor megfelelő oktatás után a gyermek már
különbséget tud tenni az Oltáriszentség és a közönséges kenyér között
és képes a gyónásra.
A betegek áldoztatása: A
lelkipásztoroknak gondoskodniuk kell arról, hogy a betegek és öregek a lelki áldozáson és a szent útravalón
kívül is
magukhoz vehessék az Eucharisztiát. Akik az ostyát
nem tudják magukhoz venni, a
bor színe alatt is áldozhatnak. A betegek
áldoztatását pap, s ha nincs szükség
gyónásra, diákonus, akolitus vagy
püspöki fölhatalmazás alapján egyszerű
hívő
is végezheti az előírt szertartás szerint.
2005.
május 1-én első
szentáldozáshoz járultak:
Albert
Lilla és Dávid, Diekötter Róbert, Lorenz
Péter, Kiefel Klaudia és Konrad Dorka
Elsőáldozás a Damenstift-templomban (2003)
Egy éves megszakítás után újra elsőáldozás volt június 1-én a Damenstift-templomban és nyugodtan állíthatom, hogy nagyon szép élményben volt részünk. S talán ez a legfontosabb, a maradandó szép emlékké átalakuló élmény, hisz családi, baráti beszélgetésekből kiderül, hogy mindenki emlékszik – így vagy úgy – az első áldozásra.
Nagymama a székelyruhás
elsőáldozását emlegeti, a közös
kakaós és kalácsos reggeli is felidéződik.
Mások meg a pofonokkal segített gyónásra
emlékeznek a legjobban.
Hogy az elsőáldozás nálunk szép emlék maradjon, ehhez nagyban hozzájárultak a hétvégi elsőáldozási előkészítők közvetlen hangulatú beszélgetései a jó pedagógiai érzékű Hart Istvánnal, a közös gyertyadíszítés Varga Katalinnal és a szülőkkel, valamint az első „lelki mosakodás”, ahol János atya, mint a gyermeki lélek jó ismerője nyugtatta a gyerekeket.
Az égő gyertyát és szüleik
kezét fogva bevonuló gyerekek szolgáltatták
a szentbeszéd alapgondolatát, mármint azt, hogy
„sose engedjétek el szüleitek és Jézus
kezét”. Ezt a gondolatot bontotta ki a kis és
nagyobb fülek számára egyaránt
érthetően János atya úgy, hogy nem
csodálkoztam lányom kijelentésén, amikor
azt mondta, hogy „a prédikációra
végig odafigyeltem és értettem is”.
„Irigylésre méltóak ezek a
gyerekek, kiknek lelkét nem kérgesítették
meg a csalódások” – hangzott el, s
mindnyájan éreztük, mennyire igaz.
„Milyen kár, hogy csak egyszer
lehetünk elsőáldozók” – mondta a
lányom egy héttel később, és ez
talán mindennél többet mond.
A remekül megszervezett elsőáldozási ünnepség kisebbik lányomnak is nagyon tetszett, hisz máris kijelentette, hogy ő is a magyar templomban szeretne elsőáldozó lenni.
Dr. Siményi László